Az euró már 313 a svájci frank 255 forint környékén jár. Pár nappal ezelőtt azt írtam, hogy a 303 a lélektani mélypont a devizahiteleseknek. Azt hiszem túlzottan optimista voltam, mert úgy látszik, hogy ennél is van feljebb. Egy, az indexen megjelent cikk szerint az euróövezet november végéig bírja, aztán jön a görög csőd, azt követi majd az olasz, aztán meg a teljes összeomlás. Kérdés, hogy tényleg ilyen nagy a baj, vagy csak ijesztgetnek bennünket? A napról napra emelkedő számok a legoptimistábbakat is elgondolkodtatják.
Mindenki szabadulna a devizahitelétől ahogy csak bír. Akiknek nem jött be a végtörlesztés, azok a Bankszövetségben bíznak most, hogy hamarosan bejelentenek egy olyan csomagot, amivel a devizahitelben ragadt adósok is kicsit könnyebben viselik majd hónapról hónapra a törlesztőrészletek terheit. Ha minden igaz, a következő két hétben napvilágra is kerül a bankok által kidolgozott tervezet. Egyelőre még csak annyit tudni, hogy a Bankszövetség és a kormány folyamatosan egyeztet és öt lehetséges megoldási javaslatcsomag elemzésével keresik a legmegfelelőbbet. Ez a közeledés már csak abból a szempontból is örömteli, hogy végre az egymásra mutogatáson és egymás kölcsönös idegesítésén kívül megindult valamilyen kommunikáció. Ebben a közegben már talán szakmai döntések meghozatalára is sor kerülhet. Nagyon várjuk, mert valljuk be, a végtörlesztés sok mindenkinek kedvezett, mégsem hozott megoldást a devizahitelesek problémájára. Talán azért nem, mert nem a helyzet stabilizálását tűzte ki célul, hanem annak megszüntetését. Ebben az esetben viszont nem jött be az az egyébként máskor jól beváló, kicsit erőszakos, és épp ettől magyaros módszer, hogy amivel baj van, azt ki kell irtani.
Egy, a GfK Piackutató által közzétett kutatás szerint a magyar fogyasztók nem szakmai, hanem kényelmi szempontok alapján választanak maguknak pénzintézetet. A fő preferenciák, hogy a bank közel legyen a lakóhelyhez, sokan ajánlják, a család és a barátok is azt használják. Ezen kívül fontos szempont még a hagyomány. A fogyasztók nem néznek jobb lehetőségek, más konstrukciók után, hanem maradnak annál a jól megszokott pénzintézetnél, aminél már a nagyanyjuk is „bankolt”. Van egy olyan érzésem, hogy a hagyomány szó ebben az esetben össze lett tévesztve a kényelem, vagyis inkább a kényelmesség szóval. A fogyasztók 5 – 10 perc alatt megtehető távolságban keresnek bankot a lakóhelyüktől, vagy a munkahelyüktől. Ez a lényeg! A kondíciók, a bank által nyújtott lehetőségek csak másodrendűek. Ebből az következik, hogy a fogyasztók vagy nem tudják, milyen hatalmas különbségek vannak bank és bank között, vagy nincsenek saját igényeik, vagy egyáltalán nem érdekeltek a saját pénzügyeikben. Ez utóbbit azért nem gondolom, mert bárhová is lépek, mindenhol azt hallom, hogy pénz kéne, vagyon, anyagi stabilitás. A kutatás végkicsengéséből azonban felötlik a gondolat, hogy a magyar fogyasztó tudja-e mit tehet önmagáért azon kívül, hogy eljár dolgozni? Valljuk be, ezek a szempontok rendben vannak, ha az ember kenyeret, tejet, egy sört, esetleg csokoládét akar vásárolni, de a pénzügyeink tekintetében nagyon nincsenek. Vajon hol lett a magyar fogyasztó elrontva? Ott hogy nem tanították meg az iskolában, mit is jelent gondoskodni magunkról, megteremteni a stabilitásunkat? Vagy ott hogy nem alakították ki benne az igényt, hogy felnőtt korra a jogosítványon kívül illik némi pénzügyi intelligenciát is megszerezni? Vagy ott, hogy általánossá lett a „sosincs elég pénz” szemlélet, és akkor meg már úgy is mindegy, hogy hol tartjuk azt a keveset? Esetleg a bankellenes közhangulat okozza, hogy nem úgy tekintünk a bankokra, mint egy szolgáltatást nyújtó intézményre, amelynek ügyfelei vagyunk, és nélkülünk ők sem tudnak működni, hanem kizsákmányoló szükséges rossznak tartjuk őket?
Szegény végtörlesztési törvénynek már hány formája volt? Alig, hogy megszavazták, egy hét múlva már jött is az első módosítás, amit Rogán Antal nyújtott be. Ebben rögzítették, hogy az áthidaló kölcsön csak forinthitel lehet. Aztán jött egy újabb módosítás, ahol véglegesítették, hogy mi is számít ingatlannak. Aztán az ingatlan fedezetű szabad felhasználású hitelekre is kiterjesztették, aztán a lízingszerződésekre is. A mai napon pedig Szili Katalin nyújtott be módosítási indítványt. Javaslata szerint lakóingatlan vásárlására, felújítására felvett hitelnek akkor is végtörleszthetőnek kell lennie, ha a biztosíték nem kizárólag lakóingatlan volt. Ezen kívül kezdeményezi a törvény határidejének megváltoztatását február 28-ra. A változások közepette aki tud, végtörleszt, aki nem tud, megpróbál, vagy nézegeti az egyre emelkedő devizaárfolyamokat, és találgatja, mi lesz ebből. Mire vége lesz, bizonyosan megszületik a tökéletes törvény. A törvény, ami felborzolta a kedélyeket, a bankokat új stratégia kiépítésére, a fogyasztókat pedig számolgatásra kényszerítette. És utána mi lesz velünk?
A felnőtt emberek általában onnan ismerszenek meg, hogy fel tudják mérni a tetteik következményeit, de ha nem is tudják pontosan kikövetkeztetni, legalább elgondolkodnak rajta. Amikor pedig szembe megyünk az esetleges következményekkel, az vagy bátorságra, vagy vakmerőségre vall. Ez attól függ, hogy mennyire vagyunk biztosak magunkban, mennyire ismerjük a körülményeinket, az erőforrásainkat, és mennyire vagyunk optimisták, hiszen a vakmerő döntések is sülhetnek el jól. Ötven – ötven, hatvan – negyven, hetven-harminc, satöbbi százalékban… Nem posztom most ítéletet mondani arról, hogy a magyar kormány gazdaságpolitikája a bátorság vagy a vakmerőség kategóriába tartozik. Nem is szeretnék, mert nem az a típusú kecske vagyok, aki a végén fennhangon mekegi, hogy „ÉN MEGMONDTAM!” Egyszerűen csak gondolkodásra szeretnék késztetni mindenkit. Arra, hogy észrevegye mindenki az esetleges ellentmondásokat, és kialakítsa a saját véleményét. Én az az idealista kecske vagyok, aki a birkákkal nagyon nehezen jön ki, mert azt gondolja, hogy sok saját, jól megfontolt vélemény, és sok gondolkodó ember hozhat csak pozitív változásokat a világban. Szóval, azon merengek ma délután, hogy vajon mi lesz ennek az egész végtörlesztési mizériának a vége, és hogy vajon tudjuk-e valójában, hogy mi jó nekünk, vagy társadalmilag úgy teszünk, mint az egyszeri ember, akit az orvos eltiltott a nehéz ételektől, és mégis csülökpörköltet ebédel minden nap? Hogy miért is teszem fel ezt a kérdést? Mert bevallom, egy kicsit elkezdtem aggódni. . . Félreérés ne essék, én nagyon örülök a mosolygós és megkönnyebbült embereknek, akik kiszabadultak a törvény segítségével a devizahitel rabságából, de az elemzők szavai hallatán felmerült néhány kérdés bennem. Az, hogy a banki szakemberek gazdaságpolitikailag helytelen döntésnek nevezték a végtörlesztést, még nem zavart. Amikor a független elemzők is felhívták a figyelmet arra, hogy a jelenlegi gazdasági érában, az uniós helyzetet is beleértve ez a döntés komoly hátrányt jelenthet az egész országra nézve, már egy kicsit elgondolkodtam. De az, hogy ma az Európai Központi Bank is kinyilvánította hasonló álláspontját, ráadásul sértettségét is megfogalmazta, mert kormányunk nem várta meg a véleményezést, hanem rögtön be is iktatta a törvényt, már kissé aggodalomba ejtett. Mi lesz, ha most ugyan jó nekünk, de évek múlva azon fogunk sírni, hogy se munka, se tőke, se hitel az országban, amivel előre lehetne haladni, a kenyér, a víz és a fűtés meg egyre drágább? Most bátrak, vagy vakmerőek vagyunk?
Utolsó kommentek